Takahashi Yoko.~

Új anyagokat vettem a legújabb terveimhez. Elég drágák voltak, főleg a selyem. De nem tudtam neki mit tenni. Ha meg kell venni, akkor meg kell venni. Viszont így minden pénzemet, erre költöttem. Ahogy sétáltam körbenéztem a mellettem elmenő emberekre. Valaki boldog volt, valaki szomorú. Sőt akadt olyan is, akiről egyenesen leírt, hogy szerelmes. Pár srác gördeszkázott és az egyik elesett. Alig bírtam ki, hogy szegényt ne nevessem ki. Viszont inkább csak tovább sétáltam. Már éppen mentem volna át a zebrán, amikor megszólalt a mobilom. 

- Igen? *kérdeztem.* - Itt Takahashi Yoko.

- Üdvözlöm Takahasi Yoko-san! *halottam egy morcos hangot.*

- Ren! Miért rejtett számmal hívsz? *kuncogtam.*

- Francba... Azt hittem áttudlak verni. 

- Korábban kell felkelned, hogy áttudj verni. Mindenesetre a torzított hangod borzalmas volt! Gyakorolj többet. *nevettem.*

- Nocsak, kioktat a kishúgom? 

- Inkább azt mond, hogy miért hívtál. Van nálam egy csomó ruhaanyag és mindjárt leszakad a karom... Szóval sietek haza. 

- Hol vagy most? 

- Két utcányira a lakásunktól. Mert? 

- Gyere az utcasarkon lévő kávézóba! Ott várlak! 

- Oké. *mondtam, majd eltettem a telefont. Egyenesen a kávézó felé vettem az irányt. Ren az egyik sarokban ült. Leültem elé.*

- Huh, nálad aztán van cucc! 

- Most viccelsz velem? Nem sokára dolgozok! Nem fogok holmi rossz anyaggal dolgozni. Igaz meg kellett fizetni érte az árát, de megéri! 

- Mégis kinek akarsz te ennyi ruhát készíteni? Az angol királynőnek? Szerintem ő nem hord ennyi ruhát egy év alatt! 

- Hahaha... nagyon vicces vagy! Ezekből lesznek kiegészítők is! A kiegészítők nagyon fontosak egy adott ruhához. Tegyük fel, hogy ott van előtted egy kivágott felsőjű nő... De nem arra figyelsz...

- Az lehetetlen! 

- Jaj, fogd be! Szóval nem figyelsz rá... de, egyszer csak megvillan előtted a gyémántnyaklánca. Egyből észreveszed a dekoltázsát miatta, nem?

- Dehogynem! Meg azt is, hogy dúsgazdag! Hisz ki rohangál csak úgy gyémántnyaklánccal? 

- Jaj, Ren... *fogtam a fejem. Igaz, hogy 6 évvel idősebb nálam, de néha nagyon gyerekes tud lenni. Arról meg ne is beszéljünk mennyire letud fárasztani a hülyeségeivel.* 

- Jut eszembe! Azt mondtad, hogy... "Igaz meg kellett fizetni érte az árát, de megéri!" Mennyi pénzed maradt?

- Maradt elég... *hazudtam és felfelé kezdtem nézni.* 

- Hazudsz! 

- Nem hazudok!

- De igen, mert nem nézel a szemembe! 

- Jó, oké... nem mondtam igazat. *sóhajtottam fel.* - Nem maradt semmi pénzem.

- Mennyi kell?

- Mi mennyi kell?

- Mennyi pénz kell?

- Ren, nem kell a pénzed! 

- De adok! Hisz ez a kettőnk öröksége is, na meg tudod, hogy jól fizető állásom van. 

- Az nem az én örökségem... engem eldobtak. *szomorodtam el.*

- Ne mondj ilyet! Akkor adok az én fizetésemből és nem kell rosszul érezned magad miatta!

- Nem fogadom el!

- Akkor úgy adom, hogy kölcsönbe, oké? Erre a hónapra... te pedig  ahogy kapsz fizetést visszaadod.

- Jó legyen. *sóhajtottam fel ismét. Tudom jól, hogy nem fogja elfogadni a pénzemet, amikor visszaadom neki.*

- Oké. *nyomott a kezembe egy összeget, de nem néztem meg  hogy mennyi volt.*

- Köszönöm! De, csak tudd! Több ilyen nem lesz! Ahogy talpra állok...

- Css! *csitított le.* - Jól van, jól van. Nem kell a rizsa! *nevetett rajtam.* 

- Ne nevess ki! *kuncogtam én is.* 

- Én csak együtt érzek veled. 

- Ehh, de jó nekem. Inkább menj fodrászhoz! Ezzel a kócos hajjal egy nőt se fogsz megfogni. *borzoltam bele a hajába.* 

- Héé, nagyon is jól áll ez a haj!

- Persze. *pusziltam meg.* - Köszönöm a kávét! Tényleg vágasd le a hajad vagy valamit csinálj vele! *álltam fel.*

- Hova mész? 

- Hova mennék? Haza... Na, szia. *vettem el a cuccaim, majd integettem. Hazafelé indultam.*