- Ezek az alkalmazottak egyre rosszabbak! Semmit nem képesek megcsinálni, érted?
- Mi a probléma?
- Annyit kérek, hogy tegye át a játékot PS CD-re, majd tesztelje... de még azt is elrontja!
- Tényleg ki vagy akkor bukva...
- Hát persze, hogy ki vagyok! Ennyit nem tudni.. Yoko, az ilyen embernek nincs helye a vállalatomnál...
- Kirúgtad? *kérdeztem aggódva.*
- Természetesen...
- De akkor neki most nincs állása. Szegény marad.
- Ne próbálj bennem bűntudatot kelteni! Így is tovább maradhatott a kelleténél...
- Jó, persze. Én ezt megértem... de, jaj... akkor is!
- Mindegy. Remélem azért te is keményen dolgozol.
- Persze! Keményen... és lassan haladva talán a srácok is megkedvelnek.
- Azzal nem kell foglalkozni, hogy megkedvelnek-e...
- De mindig azt mondtad, hogy a munkatársi és a főnöki viszonyok fontosak!
- Pontosan... de ezek srácok! Fiatal srácok... nem ajánlom, hogy a közeledbe menjenek...
- Jaj, Ren! Már megint kezded?
- Folytatom szívem, folytatom... nem mindegy ám. *nevetett rajtam, majd megette a kajáját.* - Menj, pihenj egy kicsit! Biztos mozgalmas napod volt neked is.
- Nagyon is... képzeld el, hogy... *de nem tudtam befejezni, mert befogta a számat és befektetett az ágyba. Majd az ajtóhoz lépett.*
- Jó éjszakát! *köszönt el és ki ment.*
- De Ren! *csaptam a párnámra.* - Miért nem hallgatsz meg?!
Talán túl fáradt a hülyeségeimhez. Jobb is így... mindenkinek. Felsóhajtottam, majd befelé fordultam. Aludni kezdtem. Másnap reggel arra ébredtem, hogy félig lent vagyok az ágyról. Most komolyan... hogy lehet így aludni?! Csörgött a telefonom, annyira kómás voltam.. Már vagy harmadjára kicsöngött, mire feltudtam venni.
- Igen? *kérdeztem. Bár ez a kérdezés nyűszögesnek tűnt, mint sem értelmes szónak.*
- Felkeltettelek? *kérdezte vissza.*
- Ray-san! *kiáltottam fel, majd leestem az ágyról. Annyira meglepődtem.*
- Szóval felkeltettelek. *kuncogott.* - Mi volt ez a hang?
- Igen, még aludtam... vagyis már.. tök mindegy! Annyira meglepődtem, hogy leestem az ágyról.
- Ki vagy hangosítva. *nevetett még mindig. Bakker, ez nagyon gáz.*
- De jó. Mi-miben segíthetek?
- Hogy-hogy miben segíthetsz? Már itt kellene lenned!
- Tessék?! Micsoda? Én erről nem tudtam...
- Hogy mi? Ryoga nem szólt neked?
- Nem, nem szólt!
- Ryoga!
- Most mi van? Senki se mondta, hogy kötelező szólni... *halottam a hangját. Ő, hogy te ezt mennyire megfogod keserülni...*
- Te tényleg idióta vagy! *mondta neki Ray.*
- Nem sokára ott leszek. Egy félórát tudok ígérni csak. *sóhajtottam.*
- Oké... akkor félórát csúszik a fotózás. Megtudsz nekünk bocsájtani ezért a kellemetlenségért?
- Ümm.. persze.
- Biztos nagyon kínos lehet neked...
- Ugyan, voltam már ennél rosszabb helyzetben. *majd gyors kinyomtam és készülődni kezdtem. Az, az idióta... még jó, hogy nem tudok vezetni. Így futnom kell! Félóra múlva oda is értem. A szívemhez kaptam, nagyon gyorsan vettem a levegőt. Elfáradtam... Beérve a termükbe azonnal leültem.*
- Jól vagy? *kérdezte K. Én csak a fejemet ráztam, hogy nem. Majd odanyújtott egy palack ásványvizet. Nagyon, de nagyon jól esett.*
- Most már jobb? *kérdezte Tomo.*
- Igen. *válaszoltam még mindig pihegve.*
- De te nagyon messze laksz... nem kellene futkároznod onnan. *oktatott ki K.*
- Honnan tudod, hogy hol lakom?
- Utána néztem az irataidnak.
- Hé, az bűncselekmény!
- Tudom. *nyújtotta a nyelvét.*
- Mivel még nincs jogsim.. és a metrók csak később indulnak... kénytelen voltam futni. Nem tudok neki mit csinálni...
- Miért nem születtél meg hamarabb? *vágta oda Ryoga.*
- Te kis... *ugrottam fel. Egyenesen nekiestem és elkezdtem fojtogatni a nyakát. A többiek úgy fogtak le.* - Mit tudsz te az én életemről, mi?!
- Azt hiszed nekem olyan fényes életem volt?! *ugrott nekem ő is.* - Gondolom te elvoltál kényeztetve és mindent megadtak neked a drága kis szüleid!
- Oh, Ryoga! *szólt rá K, mivel ő olvasta az adataimat. Gondolom tudta, hogy mi a helyzet.*
- Hát képzeld el... ez egyáltalán nem így volt! Viszont, ha már ezeket a fejemhez hozzátudod vágni, akkor a te életed ilyen lehetett!
- Mi a fasz?! Te oktatsz ki engem?! *mutogatott magára.*
- Ryoga-nak nem volt könnyű élete. *folytatta Ray.*
- Leszarom, oké? *vágtam hozzá. Erre mindenki elcsendesedett. Megbántam... de, akkor se tudják, hogy mi van velem!* - Üljetek le!
*Sóhajtottam fel, de amikor a cuccaimért akartam menni Ryoga kibuktatott. Jellemző... de szerencsére nem estem el. A többiek nem vették észre így nem is csináltam belőle nagy dolgot. Készen lett mindenki. A mai téma egy kis horror volt. Egy olyan horror, ami még látszólag a civilizált világhoz tartozik... De nem mondanád annak.*
- Töltöm is fel a rajongóknak! *szólalt meg Ryoga.*- Csak nem tetszik? *kérdeztem.*
- Hát... elmegy. *válaszolta, majd csinálta is magáról a képet. Kuncogtam.* - Probléma van?
- Nem, nem.. dehogy! *eszembe jutott a róla készült kép a telefonomról. Nem mertem megkérdezni, hogy azt direkt csinálta vagy azt hitte, hogy övé a telefon. De az nem lehet... nem vette volna észre?*
- Oké, srácok! Elmehetnénk inni, nem? Holnap úgy sincs semmi munka! *ajánlotta nekik az ötletet Ray. Közben nekiálltak vetkőzni és öltözni. Nem is zavartatták magukat, hogy ott vagyok.*
- Oké! *felelték mindannyian.*
- E-e-ez meg mi?! Nem jön le rólam a kötés! *próbálta magáról lehúzni Ryoga.*
- Ember, velünk így nem jössz inni. *nevetett K.* - Vedd le azt a szart... elnézést nem szar, mert Yoko csinálta, és utána jöhetsz!
- Yoko! *szólt dühösen Ryoga.*
- Igen? *kérdeztem vissza vigyorogva.*
- Te csináltad ezt?!
- Nem, dehogy... talán túl nagy lett a fejed és azért nem jön le...
- Hogy kell ezt levenni?! *kezdte cibálni magáról.*
- Vágd le ollóval. *javasolta az ötletet Tomo.*
- Nem! Ráragadt a bőrömre. *húzta még mindig.* - Hogy a francba kell ezt levenni?!
- Talán kérdezed meg a Noname Sushi Étterem szakácsát... ő meg tudja mondani, hogy kell.
- Te voltál... *nézett rám dühösen. Majd rázni kezdett.* - Szedd le azonnal!
- Oké... mi mentünk. *legyintett ránk Ray és elmentek.*
- Szedd le most azonnal! Így nem mehetek utcára! Az is lehet, hogy megbüntetnek!
- Mond azt, hogy cosplay. *nyújtottam a nyelvem.*
- Mi? Mi van? Co-cosplay? Egy szaros 10 éves gyereknek nézek ki?
- Nem kellett volna Noname-ként beleírnod azt az éttermet... hülyének néztek, hogy mit hívogatom őket...
- De az csak poén volt... és hahahaha... lúzer! *mutogatott rám.*
- Ebben a helyzetben szerintem te vagy az. Na én mentem haza! *álltam fel és visszahúzott.*
- Nem mész te sehova! Szedd le!
- Hát sajnos kell hozzá egy speciális adalékanyag, ami leszedi...
- Micsoda?! *szorította a kezemet.*
- Sajnos ezt Japánban nem lehet kapni... én is Amerikából rendeltem.
- Ne szórakozz velem! Nem járhatok így minden nap!
- Hülye vagy? *nevettem.* - Ez olyan ragasztó, amit a víz old... szedd le.
- SEGÍTS LESZEDNI!!! Ezért még kapsz te kis...
- Te kis? Oh, azt hiszem mégis megyek...
- Jól van, jól van már... Kérlek, segíts leszedni!
- Oké. *vontam meg a vállamat. Majd hideg vízes szivaccsal elkezdtem törölni a kötést, hogy feloldja a ragasztót. Ő pedig a széken ült, hogy jobban hozzátudjak férni.*
- A családodat illetve... elnézést. *kért bocsánatot. Tisztán halottam, amit mondott.*
- Tessék?
- Sajnálom, amiért olyan bunkó voltam... Nem tudtam, hogy...
- A szüleim eldobtak, mint valami rongyot?
- Nem így akartam fogalmazni... de igen...
- Nem kell sajnálni. Már nem élnek...
- Ez szomorú.
- Engem úgy mond, nem tud megríkatni... hiszen nem ismertem őket.
*Ő csak felsóhajtott.*
- Az én szüleim elváltak. Apám csalta anyámat. Anya pedig meghalt... mindennél jobban szerettem anyát. Ő tényleg mindig támogatott, ha zenéről volt szó... a koncertjeimre is eljött. Műlába is volt, annyira rosszul volt már... Az egyik koncertemen... elesett. A baktériumok miatt, elfertőződött a lába így amputálni kellett. De végül feladta... mikor meghalt, senkivel nem akartam beszélni. Felmentem a kórház tetejére, rágyújtottam, majd eleredtek a könnyeim. Még mindig nem tudom feldolgozni... Nem is tudom, hogy miért mesélem el ezt neked... Viszont ez az életemnek csak egy kis töredéke... Talán majd elmesélem a többit is. *nevetett, majd a szeméhez kapott.* - Ahh... mar ez a ragasztó!
- Felőlem sírhatsz... *úgy éreztem, hogy meg kell őt ölelnem. Így megöleltem.* - Nagyon sajnálom... Az anyukád biztos nagyon jó ember volt! Örülök, hogy ilyen jóban volt részed... Te legalább tudod mi az, az anya. Az ölelését, a szeretettét, a megrovását mindent amit csak tőle kaptál!
*Levettem a kötéseket, majd elengedtem.*
- Ölelj meg! *mondta.*
- Tessék?
- Csak ölelj meg! *még mindig könnyezett, így megöleltem.*
- Hé, hé... figyeld csak! *próbáltam vidítani.* - Nézd!
*mutattam neki azt a képet a telefonomból, amin ő van rajta.*
- Ez meg? *kapott érte, így újra elengedtem őt.* - Azt hittem, hogy nem fogod észrevenni!
- Ezt, hogy nem lehet észrevenni?
- Amilyen hülye vagy.... Azon is aggódtam, hogy a Noname-t nem veszed észre! Féltem, hogy nem tudok röhögni rajtad...
- Nagyon kedves vagy! Én meg itt töröm magam, hogy jobb kedved legyen...
*megtörölte az arcát.*
- Sajnálom... de ettől még nem bírlak. *állt fel.*
- Az érzés kölcsönös. *húztam a számat.* - Megyek haza!
- Merre mész?
- Mit érdekel az téged?
- Jó, akkor nem érdekel... *nyitott ajtót.*
- Koyaki tér.
- Még véletlenül se megyek arra.
- Hála istennek! *léptem ki az ajtón.*
- Pont arra van dolgom... a többiek várnak.
- Gyere! *húztam. Komolyan, mind a ketten skizofrének vagyunk Egyszer bunkók, másodszor pedig kedvesek. Mi a fene van velem?!*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése